Sajnállak én, téged, ki évek óta
Nappal is vaksötétben él.
Nincs ismerős, ki téged vigasztalna,
S az ember egymaga mit ér?
Tárd ki ablakod, végre tűzzön rád a napfény,
És érezd a lombok illatát!
Végre így fénybe érsz,
Messze tűnnek majd az árnyak,
És vár rád egy szebb, egy új világ.
Elképzelem, hogy mennyit szenvedhettél,
Hányszor tört rád a félelem.
Eljött a perc, most végre újra nézd meg,
Hogy zöld a fű a réteken!
Tárd ki ablakod, végre tűzzön rád a napfény,
És érezd a lombok illatát!
Végre így fénybe érsz,
Messze tűnnek majd az árnyak,
És vár rád egy szebb, egy új világ.
Mindent feledj, a hazug, rossz barátot,
A régi, hűtlen kedvesed,
A sok csapást, a sok-sok félreértést,
A nemrég fájó éveket!
Tárd ki ablakod, végre tűzzön rád a napfény,
És érezd a lombok illatát!
Végre így fénybe érsz,
Messze tűnnek majd az árnyak,
És vár rád egy szebb, egy új világ.
Tárd ki ablakod, végre tűzzön rád a napfény,
És érezd a lombok illatát!
Végre így fénybe érsz,
Messze tűnnek majd az árnyak,
És vár rád egy szebb, egy új világ.