És lepihent a fájdalom a lábunknál
Talpunk nyelvvel becézve most
Megmondott volt ez régen
Hogy mi uraljuk majd a fájást
Szánkon a mosoly épít falat
A szív és a szem közé
Hogy ne láthassuk mától azt
Ami ellenünk termett
Végül úgysem áll mellénk a küzdés
Akárhogy csattan az akaraton a korbács
Megzavarjuk a felszínét
De a mélyben csak áll majd, hideg tömegével
És csak préseli iszappá a tudat sarát
Ott kutassunk csak a nyomás sötétjében
Nézd az időt odakint!
Nézd az időt!