bítre rakok reppet, nem sok minden változott
az évek során pajti, bár azóta én is mást hozok
mint régen, benéztem egy-két dolgot, de amit ma látok
hogy a haverok leléptek, de megmaradtak a barátok...
"azokat a lányokat szerettem, akiket sírva hagytam
találtam magamnak egy porszemet a sivatagban"
így a gondolattal randizom fél éve éjről-éjre
és azt mondom, jól bírom, ehhez kétség sem férhet
nézz az égre, lép, ha félne, de még szép a kép a térben
homályba vész a név, ha nem nyúl utánunk kéz a vaksötétben
tarts ki ébren, ez megérettetés
de úgy tűnik édeskevés egy-egy dallam a dalban
ami elárul, de ha azt kérded, hogy s mint van,
M nem ámul, az évek börtönében életfogytiglan
nem kell az elvonó, kábító lett a gyógyszerből
a zenére bíztam magam és nem lesz ki megóv ettől
a kérdést mindig jól tedd föl, hogy miért ülök a csendben
csak a tisztánlátás végett, mert ez nélkülözhetetlen
egy villanás is elég, utat mutatnak soraim
a színhatást elérve összeáll a tudatban a mozaik
de ha terelném a szót, nem is értenéd igazán
mit akarok, mit nem, leszarom ki nyer, kié a vigaszág
tudtam, hogy más kell, bizonyíték, nem ígéret
mer "amíg nálunk szól a Sniper, nálad kialudt fények"
ezek a tények tényleg észrevétlen tettek lesznek
ha csak szavalom magunk közt marad haveri alapon
történt egysmás, de már régóta nem érdekel
csak azért beszélek róla, mert másként nem értek el
ebben a folyamatban, aki ismer, az tudja
mindenem odaadtam, egy fősáv és rá a dupla
amíg van bennem szufla az évek során arról mesélek
amit láttam és amit megéltem...
ez lett az erényem, a sors is partner ebben
hogy amit akarok, elérjem, ha kell az oltás is megy már
az utolsó esélyem lehet spontán csak vakszerencse
hogy mindig van egy lány, ki ott jár és megvár-
ja, azt amit én vagy te, de tedd a tétet rám, adj esélyt
mert bennem van a tettvágy, hogy legyen a rémből szépálom
legalább egy vagy egyetlen és a parton majd mesél
egy csepp a tengerben vagy épp a körúton, a sétányon
lesz ki tovább lép, húsz év nem elég, asszem levágtam
nincs hibátlan és mi merre a világban
láttam őszintét, bizonytalant, áruló, hazug szemeket
kő szintjén gyűlöletet, mi mellett megfért a szeretet
örömöt, bánatot, csalódásra ellenmérget
jóban-rosszban kitartani, de az idő gyógyít elteltével
ami tegnap elmúlt, azt ma a jelen őrzi
mert ami tegnap nem ölt meg, az mára csak megerősít
ezért várok a hívószóra, de a véletlen sem kárpótol
ebben az életben fény derül mindenre, mit én tettem
szélcsendben szállok, a jelenem ébreszt korán
szép csendben állok, ez a szerepem, majd lépek tovább
megyek a fejem után, erre voltam hivatott eddig
mert a céltól nem méterek választottak el
hanem kibaszott centik, mindent bevállalok, ha kell
aki jobb lapot kapott nyer, de ez nem állapot, haver
hogy általában legkevésbé sem lámpalázas az
aki más arányba fullad, mint amit száz talány takar
hiába szánna rám szabad perceket, ha már szavad
várna, bár hamar a döntés ismét rám marad
ott állok, hol a part szakad és rég kijárt a lábnyom
ismerd meg az éj fiát, ki az égig száll, át a gáton
a mérce feltéve egy éve, de ha nem menne
lenne egy-egy énem, mi megférne bennem egyszerre
még jó, hogy nincs...ki hitte volna
hogy az őrangyalom eltéved, mégis vigyáznak rám
többé kevésbé elvétve a feltételeim ismertek
hogy szabályaim nincsenek, itt minden kötetlen
lesz, ami lesz, jön, ami jön, ahogy elképzelem
a naplóm hiányos, egy füzetben vezetem az életem
és hiszem, hogy minden más lesz, hiszen ettől a naptól
ha nem tetszik, végre tudok mást mutatni, menj előre...
ott az ajtó!