Te megteremted a Mennyet, én meg látom a poklot,
megmondod merre menjek és rám szólsz, mikor rontok,
a tűréshatár küszöbén ott van szívalakokban,
hogy vegye be ezt a sok szart, akinek bírja a gyomra.
A körülmények edzettek, jól kezelem a szitukat,
lepereg a nyávogás, meg az is, hogy ki ugat,
rémlenek arcok, nevek, veled, rólad, de itt a vég,
mert van, hogy sokszor szebb a keret, mint a kép.
Éveket festettem, napokat színeztem,
tettem volna szebbé, de szart se ért a hitem, mer
nem váltunk egyé, már megint benéztem,
hiába találtál magadra pár esti mesében,
ahol rémálmok gyötörnek a kéjmámor fölött, mer
a szakasztott képmásom téblábol közötte,
és vissza sem köszönne, talán ez így lesz rendben,
csak egy szó marad: baszdmeg! - írd le egyben...

refrén:
Ha az éjszaka vár, a hangom mély szava száll,
a széllel célba talál, mikor érsz haza már?
Bárhova lépsz akadály, a filmünk képszakadás,
most kit látsz a mosoly mögött, vagy kit szeretnél?
Ha az éjszaka vár, a hangom mély szava száll,
a széllel célba talál, mikor érsz haza már?
Bárhova lépsz akadály, a filmünk képszakadás,
most mit látsz a mosoly mögött, vagy mit szeretnél?

Betartottam az esküm, nem érhetnek vádak,
de miért várják el, hogy szárnyak helyett,
árnyak nélkül szálljak? Már rég másnak látlak,
mások látnak és várnak kint meg bent...
Fogd és vidd, ami számít, az arcomra van írva,
nappal hajtottak mások, tézisként maradt ott
borítékolva, hogy csak a maszkom hagyom itt ma,
sakkban tartottak lányok, mégis én adtam mattot.
Megtanultam nincs örökre, vagyunk így egy páran
ezzel, asszem, ezért nincs tabu most még,
mert túl drága volt a tanulópénz és ahhoz korán van,
hogy tiszta vizet öntsek minden megtelt pohárba.
Közös az ágy, de a legtöbben csak kérkedve,
basznának át úgy, hogy közben mindnek van bé-terve,
nálam sokan férnek be, nem véletlen késztettek
az utolsó szó jogán élve, hogy: Muki, ébredj fel!

[refrén]