egyszer már felmegyek én, fel, nagy babilonba, beee
hagyom ezt a kis vidéki álmot a semmibe
elegem van már abból, hogy zombikat kerülgetek
inkább a city-ben ugrálok át kába homeless-eket
s szórom a lóvét piára, fűre, nőre
magyar dal napja belépőre
lecsekkolom a föntreszakadt haverokat
házibulikban eszem, iszom, alszom – azt nem sokat
így legalább kihúzom, míg elolvad a hó
míg nem akad valami valamire való meló, innivaló
de nem hagyom, hogy elszaladjon velem a ló
és nem hagyom, hogy elszaladjon velem a ló
ú-ú-ú-ú
hülye, hülye
ne tedd a lábad
ne tedd a lábad nagy babilonba be
kőszívembe vésem aztat, honnan is jöttem
kik neveltek, kik vertek, kik álltak mögöttem
s főleg előttem, kik persze fingtak hátra sokat
kik mellettem piáltak, kikkel kergettünk csajokat
na, őket sem feledem el, mindenek felett őket
korzózástól formás lábú mediterrán nőket
ha fönt nem találok magamnak ilyet
bajszom alatt merem morogni: büszke fentiek