Nehéz a levegő, beborít a köd.
Semmiben kóválygok, vállamon a csönd.
Összefolyt az ég, nincsen zöld se kék,
nem vágyom másra csak, hogy lássak én is fényt.
Úgy érzem néha magam, mintha már
egyedüli társam, csak a magány.
Nem vagyok része semmi egésznek én,
bármit mondok mit sem ér.
Céltalan utakon van aki tévelyeg,
ha nem tetszik amit látsz, kényszer a képzelet.
Menekülnék, de már nem tudom hova, hova, hova...
Felszakadt az ég,
kitisztul végül a kép,
együtt állunk, te meg én,
itt, a remény peremén