feléd nyúlok, fekete por
a kétség húsba mar
magányos, mint a ragasztó
vagyok egészen
tüskéből fészek
nyugton ül rajta már rég
a lélek rohadt nehéz,
több mázsa összegyűlt lepkevér
hát így kövér
az élet
csak elengedni egy pillanatra,
amitt épp hogy érintek és fogni vágyok,
folyton elveszek belőle és mégis nagyobb lesz az árok,
csak egy picit csiklandoznak a villámok,
csak majdnem mozdulatlanul
nyugton ül rajta már
és lő, és nem talál
csak majdnem mozdulatlanul vár
tüskéből fészek
több mázsa összegyűlt lepkevér
hát így kövér
az élet
a kétség húsba mar
magányos, mint a ragasztó
vagyok egészen
a penészen megül a por
zajong fölöttem a sötétje
nyílt horzsolás helyére
kérges szürke var
vastag sötét ocsmány kérges var
-VÉGE-
összekoldult verítékkel arcukon
alusznak a soha hullot leányok
bőrtelen meztelen kiállok
később, mint a soha
szabadulni a reménytől
nincsen nekem életérzésem
az összegzésben úgyis megtalálsz
itt jártam, vésem, kikopik, kész
magányos, mint a ragasztó
tévéideológia
megnyugodni átall
ismeretlenségbe
tüzel, kövön ébred,
megijed a fényben,
elsülésnek hívja
nyomorúságon nevet,
keserűt kóstol,
környezete gazdag,
belőle hiányzik még,
semmi nevetése,
nem prédája és nem,
példánya a vadnak,
nézni sem merészel,
önmagába hajlik,
elvetemül, átalborul
szemlélődni kéne,
de arra sem képes már
csak történik és muszáj
képtelen magáról
beszélni, önkéntelen
fordul át személye