A csillagok míg térfelet cserélnek.
anarchiába fúl az éjszaka.
Tetők fölött magányosan kísértem,
őrzöm utad míg nem érsz haza.
S, hogy elsírja magát az utcalámpa?
láss csodát! talán a szárnyak! kár a bánat,
bár tudom ha látsz, a látszat ellenére
ellenemre van. felébredek, mert cserben hagysz,
feléled bennem! nem kell hagyj!
felétek ez meg rendben van…
Csak látszat ölelések melegítnek.
örök magányosan szerelgetem,
Hogy nem is kell falat kenyér a szívnek
mi nem tetszik el is felejthetem…
S, hogy álmodóba nyom, ha lomha
lomb alomba dől a tompa lőre
dől e kőre. kár, hogy nem lett
nőm belőle,
főleg őt ne lődd le! féltem én!
ez eddig érte éltem én:
- Értem én, de kérlek nézd,
hogy játssza őt el egy színész!