Képzelet
Késmárky Marika
A félhomályban a táj mindig más.
Összenéznek a fák, összesúg a sok ág.
Azt beszéli a sok levél,
hogy szerelem, konokul hinni kell,
születik szerelem, konokul hinni kell,
sohasem jöhet el, amiben nem hiszel.
Véget ér a magány, csak bízni kell igazán!
Én is évek után leltem rá.
Most mindenem odaadnám néked,
nincs olyan, amit tőled féltek,
semmi sincs, amit elvennék,
csak a baj, csak a múlt, csak ami bánt nagyon,
csak a baj, csak a múlt, csak ami bánt nagyon,
csak a rossz, csak a gond, csakis a fájdalom.
Az éltető bizalom átsegít bajokon.
Te sok nehéz napomon mellém állsz,
s én mindenem odaadnám néked,
nincs olyan, amit tőled féltek,
semmi sincs, amit tőled elvennék.
S érzem jól, te semmiképp,
soha meg nem kapnád,
nincs titok, amit elhallgatnál,
nincs egyéb, csak az álomszép szerelem.
(Szerelem, szerelem, amiben hinni kell,)
Szerelem,
(Szerelem, szerelem, amiben hinni kell,)
Szerelem…