„Ilyen lett a lét, pont ilyen, s a fájdalom az emberek lényévé vált
Az Istenek menekültek az anyagból a végtelenbe át
Hát akkor felállok! -- Súrolnak a bolygók, egy meteor a szívedbe vág!
Hát akkor felállok! -- Tarts velem, bízz bennem!

Az erdő érted sír, mert rólad mesélnek a fák
Egy hang most téged hív, a tiéd volt, csak egy völgynek adtad át
A mindenségnek hiányzol, a nehézség itt nem a halál
Kedvesem változol, a szíved hazatalált
És ezzel jár az, hogy...

Hordoznod kell a tüzet babám, főként ha fázik egy egész ország
A védelem a szívedben van, legyen hát az határtalan!
Így bomlik meg a karma-világ, hisz a szenvedés vége a nyitottság!
Semmit nem tartasz meg belülről, így száll el a bánat a szívedből.

S lehull a mennyből minden virág, őket magukra öltik a fák,
Mi egymással takarózunk, s kézen fogva a földbe olvadunk
Most még villámon utazol velem, de árad az erőtől a két kezem!
Nem fogok átzuhanni az életen, inkább falevélként csendesen!

És ahogy fúj a szél, és ahogy tűz a nap ránk,
Úgy súgja felénk(feléd) a karma-világ, hogy engedj mindent magadon át!
Ahogy nem akar más lény valaki lenni, így szólunk mi:
Lehetsz te is mindenség, nem csak valaki!

És lélegzünk a szívünkkel,
S így élhetünk békével,
És azért nincs vége már,
Mert valaki szíve még fáj...

Míg bármelyikőnk szíve fáj, addig nincs, ezért nem lehet vége már!
Míg bármelyikőnk szíve fáj, addig nincs, ezért nem lehet vége már!

Hisz a szenvedés lényege, hogy azt mi hozzuk létre,
És ha a másikra fogod ezt majd, holnapra öröklöd a tűzvihart!
Ami lerombol téged és másokat, és mégis úgy érzed, hogy te vagy az áldozat
Akkor miért csodálkozol? Hiszen most is fájdalomért imádkozol!
És így már szép, és így már más, hiszen mi vagyunk a megoldás:
Létrehozzuk ezt a világot, és elveszhetünk benne, ahogy látod!

Míg bármelyikőnk szíve fáj, addig nincs, ezért nem lehet vége már!
Míg bármelyikőnk szíve fáj, addig nincs, ezért nem lehet vége...

Így hordoznod kell a tüzet babám, főként ha fázik egy egész ország
A védelem a szívedben van, legyen hát az határtalan!
Így bomlik meg a karma-világ, hisz a szenvedés vége a nyitottság!
Semmit nem tartasz meg belülről, így száll el a bánat a szívedből.

Amit gondolsz, amit érzel, amiben hiszel,
Azt hozod létre, abból értesz félre, abban élsz, abban félsz.

Ne válassz gondolatot, ne válassz érzelmet,
Csak hagyd elmenni és múlandónak éljed meg. 2x
Engedd el a világodat, a teljességben otthont kaphat,
Hagyd el a véleményed, s lehull így az összes terhed!

S lehull a mennyből minden virág, ami ott teher, az itt oldottság
Mi egymással takarózunk, s kézen fogva a földbe olvadunk
Most még villámon utazol velem, de árad az erőtől a két kezem!
Nem fogok átzuhanni az életen, inkább falevélként csendesen!

És ahogy fúj a szél, és ahogy tűz a nap ránk,
Úgy súgja felénk(feléd) a karma-világ, hogy engedj mindent magadon át! 2x
Ahogy nem akar más lény valaki lenni, így szólunk mi:
Lehetsz te is mindenség, nem csak valaki!"