Volt egyszer egy Vadnyugat, vad nyugtalan vágyak, végtelen préri.
A szívem vágtató vadló, a szél se tudná tán utolérni.
De hiába, minden hiába! Szerelem nélkül él egymagában
a kanyonok szomorú asszonya, kit már ezer éve szívembe zártam.
VÉN HARMÓNIKÁS,
JÁTSZD EL NEKI
SZÍVEM DALÁT!
SZÁLLJ, VIDD EL A DALT,
HOGY MEGHALLJA MAJD
BÚS DALLAMÁT!
Védtelen a férfi, mikor érzi, hogy egyedül van a világon.
Szívében szól egy szomorú dal, és elnyújtózik a tájon,
ha rájön, hogy minden hiába, mert nincsenek utak az éjszakában,
a kanyonok szomorú asszonyához, kit már ezer éve szívembe zártam.
VÉN HARMÓNIKÁS...
Túl, túl, messze túl, mondd, mi van a hegyeken messze túl?!
Nyugtalan még a Vadnyugat, de az éjszakában a csend az úr.
Csillagok zuhannak az éjben, és nem értem, hogy m’ért nincs velem
a kanyonok szomorú asszonya, aki gyászba vonta az életem.
VÉN HARMÓNIKÁS...