Egyszer egy keleti bölcstől azt hallottam, hogy a földön minden
nő tündöklő préda
S lám megfogadtam látod-e régi tanácsot, így a felgyűrt szoknya
lett a szentírásom
Anyuka is mondta, hogy –tanulj szépen és a lányoknak ne csak
fenekét nézzed
A lovagiasság szilaj bástyája légy, egy olyan alak, ki csak a
fehérre lép
Én igyekeztem, mégis eltévelyedtem, mert a magyar tanárnőm
lábára néztem
Így feltámadt lelkemnek szennyes indulatja, hogy minden nőnek
én legyek a paplan
Sajnálom, de nem vagyok Isten, hogy egy csodával gyorsan
helyre tegyek mindent
Sajnálom, de nincs mit mondanom, sajnálom
csak ezt adhatom
Sajnálom, de nincs mást mondanom, sajnálom
de ez is én vagyok
Volt itt szőke, volt itt barna, vörös, raszta, csacska kismellű
és bögyös
Mindegyik azt hitte, hogy én vagyok az álma, pedig unott
voltam, csak a testét látva
Bambán álltam, mikor válni készen sírták, hogy: -Sohasem
a lelkem nézted,
S bár furdalt kicsit a lelkiismeret, csak annyit mondtam,
hogy ennyi is lehet