Tintába mártom tollamat
És tiszta, kék égbe magamat.
Félrerángatom a harangkötelet,
Falba verdesem szegény fejemet.
Ki látja meg, hogy már látszanak
Kilógó nyelvünkön az ígért utak,
Hogy nincsen hiába semmi és a minden
Nem siklott ki föltépett ereinken,
Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
S a darabkább utálja már a darabkát is,
Hogy magadat tisztán találod meg másban
És nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,
És engesztelő vízzel már locsolgatnának,
Hogy hidak robbannak a szegény emberekben?!