Mert minden úgy volt természetes,
élt elfogadón, s nem kérdezett
s azt, hogy az élet máshogy is szeret,
egy kisfiú nem tudta ezt.
élt valahol egy kislány is már
várt a mindennapok szűk színpadán,
s nap nap után, éltek úgy, mint mások.
Túl meséken és emlékeken
túl szerelmeken s tévhiteken
túl fiatalon még
- csak most értem miért -
sok vigyázatlant lép a fiú,
és ugyanúgy a lány
lelkükre ki vigyáz
úgy karcolódik még.
Szép csodaváró reggeleket
még gyakran váltják fel nehezek,
s azt, hogy a másik tényleg oly közel
el sem hinnék, hogy lehet.
még vár a jeladással, van oka tán
a nagy, az akaraton túli világ,
mindent lehet,
csak pont egyszerre vággyák.
Túl sietségen, közhelyeken
túl mondvacsinált félelmeken
túl akaraton, volt reményeken
most megejtõen egyszerűen
úgy eltörpül sok tény,
már hinni szeretnék,
mit mondhatnék még?
És a mesének itt nincs vége még,
még maradt pár sor, elmesélném
mindegy, mi volt,
ha a múlt nem jár a mában.
nincs tegnapelőtt már,
nincs holnapután más,
a ma veled van és mindent kínál
csak tudd,
csak tudd.