Ifjúság, mint sólyommadár,
Addig víg, míg szabadon jár.
De énnékem szegénynek már
Szívem víg örömet nem vár.
Hol mások járnak kettesen,
Mintegy Apolló, kedvesen,
Fejem lehajtván könnyesen,
Nézek csak nagy keservesen.
Mennék én is, ha mehetnék,
Szárnyamra, ha fölkelhetnék,
Így magányosan nem élnék,
Mint madár, társat keresnék.
De meg vagyok határozva,
Szabad fejem be van zárva,
Olyan vagyok, mint az árva,
Nagy bánatban befáradva.
Adja Isten, hogy lehessek,
Valaha veled élhessek,
Ezt óhajtja ez a lélek,
Akié ez a kis ének.
(Lédec, Bars vármegye - Kodály Zoltán)