Vakolat hull, kötélen sok ruha,
dülledt szemű emberek néznek, életük mélyben van, mostoha.
Romhalmaz házak, rég nincs mosoly,
helyüket keresik, hol lehet, mert eltűnik valahol.
Szemek villannak, kegyetlen zord világ,
viharvert álmok közt vaknál sötétebb éjszakák.
Kitört ablakok, újságot kerget a szél,
kopott szívekben megkopott lélek, s minden balhét remél.
Ember, csak egyedül nem maradj,
ember, ne add fel önmagad.
Ember, figyelj, éld életed,
ember, szadtnak is nyújts kezet.
Ember, magától senki se rossz,
ember, ne légy hát gonosz.
Ember, éld életed,
ember, mindenkinek nyújts kezet.
Ember, ember, ember,
ember, ember, ember!