Lábujjaim közt szittyó, békanyál,
mért jutsz eszembe, pesti körszakáll,
belül szakáll, kinn holdas szemüreg,
mint féltérdre fektetett szemüveg?
Mikor búcsúztam – és hogy fájt a szó! –
felhördültél: „ki elfut, áruló!”
De áruló-e az, ki megszökik
egy országból, hol száját betömik,
hol izzasztják, lenézik, megköpik
és egy napon titokban felkötik?
Áruló-e, ki annyit megtanult
Epiktétosztól, a felszabadult
rabszolgától, hogy százszor többet ér
a szabadság mint a biztos kenyér?
...
Zsíros pofájú pesti körszakáll,
aki hurkát habzsol és sört kakál,
aki cikket böfögtél ellenem,
s azt írod: nem magyar a szellemem –
mit tegyek most, komolyan vegyelek,
vitázzam, szerkesszem ki nevedet?
Te vagy magyar? Az asztal még terül
– az urak isznak –, holnap felborul.
A morzsa hull. Szemed az égre les,
mert farkcsóválásod mértékletes.
...
Haza érek – hány évig várom még? –
s te új csajkádnál csámcsogsz, vén pribék.
Néked előny és nékem bosszúság,
hogy nincsen bennem semmi bosszúvágy.
Ezt jól tudod. Szíved majd értem ég,
s ha ugyan lenne üdvözlőbeszéd:
te mondod el s kioktatsz engemet,
mi a morál s a hazaszeretet.
Úgy lesz minden mint volt: te odafenn
trónolsz és én maradok odalenn.
Lábujjaim közt káka, békanyál,
mért jutsz eszembe, pesti körszakáll?