Nem szoktam meg, nem engedett az átok,
de nem kínlódom és nem könnyezem.
Mint súlytalan, fehér viharkabátot,
keservemet felöltöm könnyeden.
Talán, mert folyton változik a tájék,
attól enyhül bújdosó bánatom?
Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék
s ami nekik fáj, nem azt fájlalom?
A Central Parkban nyílnak a virágok.
Ocsmány felhőkarcolók övezik.
Mohi, Mohács, Nagymajtény és Világos
után, kérdem, most mi következik?
De elterelem figyelmem akármin:
olykor egy-egy sétálót követek,
s a pályaudvarok roppant óráin
elbámulom a tompaszögeket.
Éjjelre aztán tótágast áll minden.
Legtöbbször egyenest hazamegyek
apám házába, Pestre. A kilincsen
lógok és rázom. Vagy becsengetek.
De a detektív régen meglesett:
üres szobába visz, mely csupa vér.
Egy padra kötnek s hosszú késeket
döfnek belém őrült szerelmemért.