A békebeli operett a fináléhoz érkezett,
a nézőtér oly elragadtatott,
mert odafönn áll a dizőz, az ezüst hajú seigneur,
s a reflektorfény Ősbudán ragyog.
A múltról andalg ott egy frakkos úr,
mely elmúlt visszavonhatatlanul.

Azok a régi, szép idők, azok a drága, régi nők.
Az volt a dolgod, hogy légy te boldog,
a sárga hold már reád mosolygott, s lángra gyúlt.
Jöjj vissza, kérlek, te boldog, drága múlt!

De új ez, földindulás avagy négyszínű változás,
Ősbuda vára nem kulissza már.
Nincsen színpad, nincs rivalda,
csak garantált, korhű kőfalak,
s a lőrésekben mozsárágyú áll.
A múltról andalg ott egy lantos úr,
ki nem bonviván, hanem trubadúr.

Azok a régi, szép idők, azok a drága, régi nők.
Az volt a dolgod, hogy légy te boldog,
a sárga hold már reád mosolygott,
s lángra gyúlt, lángra gyúlt.
Jöjj vissza, kérlek, te boldog, drága múlt!

De mit tesz Isten vagy a necc, szellemidéző operett,
az idő egyet ismét hátralép.
A színház helyén sündörög már sok ezernyi ógörög
egy oly korban, hol csupa kín a lét.
Agg dalnok jő, oly ismerős e vén,
tán Homérosz, és így dalol szegény:

Azok a régi, szép idők, azok a drága, régi nők.
Az volt a dolgod, hogy légy te boldog,
s a sárga hold már reád mosolygott, lángra gyúlt.
Jöjj vissza, kérlek, te boldog, drága múlt!

A lejtőn, amely meredek, megállni többé nem lehet,
jön sok régi múlt, sok régi hölgy.
A bronzkorból a vasba, majd a vágy a kőkorszakba hajt,
s az északi, kies, szép Neandervölgy.
Itt dalol hősünk, míg oroszlánt nyúz,
kit bús szíve a múltba visszahúz:

Azok a régi, szép idők, azok a drága, régi nők.
Csak ezt makogta majommá válva,
felmászott rögtön a legelső fára.
Jaj nekünk, jaj nekünk,
most mindent újra elölről kezdhetünk!