Nem egyszer volt, hogy zátonyra futottam,
S egy lakatlan szigeten bolyongtam unottan…
Néztem a végtelent szégyenbe bukottan,
Magam se hittem, hogy idáig jutottam…

Az életem soha sem volt könnyű egyedül,
Ki tudja, mi marad utánam jelesül…
De a fanyarság bennem, míg csókra nem nemesül,
Előlem minden épp - eszű menekül…

Én belátom, oké: Már nem vagyok fiatal,
De hiszem, hogy vár még rám pár ezer diadal…
Ám egy magamfajtát szeretni ki akar,
Az önös érdekek tömege kifacsar…

Évekig hittem, hogy a sikerek majd jönnek,
De a siker még sehol, csak durva göröngyek…
S bár ész nélkül élni, biztos, hogy könnyebb,
A bolondoknak is ugyanúgy fájnak a könnyek…

Én is próbáltam magamból kiűzni a démont,
Hisz visszatart engem és nevetve vért ont.
De mielőtt minden vérvonalat szétbont,
Miért én legyek ki az „A” után majd „B”-t mond?!

Mostanra már 35 tél olvadt el alattam,
S bár felnőttem én, de tinédzser maradtam…
És lassabban fejlődtem, mint ahogy haladtam,
Magamból sebezhetetlent faragtam…

Lassan csillapodni kezdett lelkemben a zaj,
Valami megváltás kéne, s nem lenne baj…
De késem volt csupán s hozzá semmi vaj,
Pedig rám férne a béke, s rám férne egy csaj…

Mert míg Ti esténként drogokat toltok,
Csak az én lelkemen nőnek a foltok.
Persze, mind emiatt is csak engem okoltok,
S még én vagyok aki, mindenkit oltok?!

És ennél a pontnál ott valami történt,
Mi örökre írta át mindegyik törvényt…
S mint, az útjára indított utolsó töltényt,
A szívembe vágódott halálos tőrként.

Szóval…elérkezett az a Novemberi este,
Hol a szívem a későbbi gazdáját kereste…
Kinek később már minden kérését leste,
S közben rabszolgává igázott a teste…

Láttam, hogy Te viszont nem erre készültél,
De sorsoddal szerencse hamar megbékültél.
S bár eleinte még igen zordnak tűntél,
A szívembe költöztél Napsugártündér!

A lelkemnek ez már igencsak kellett,
Hogy felébredhessek a mosolyod mellett…
S bár gyémántokra máig sem tellett,
Az érzelmi életünk legalább fejlett…

Ez egy új világ köztünk hát, kapj észbe: Ébredj!
Ennyire színtiszta szerelem nem lesz majd még egy…
Védtelenné teszel, mert hát, Te ehhez értesz.
Te vagy az igazi, kapjál már észhez!

Ha mellettem szenderegsz, mindig betakarlak,
Álmodban még csak nappal sem zavarlak…
S a fanyalgó ajkak bármit is hadarnak,
Nekem vagy teremtve: Örökre akarlak!

Oké, én tudom, hogy nincs rajtam semmi szép,
Mégsem mondok le Rólad többé már semmiképp.
S ha majd az irigység ellenünk nem csak ennyit lép,
Lelkem térképéből majd a bandájuk mennyit tép?!

Minden sérülés bennem azonnal megfagy,
Ha azt kapom belőled, ami Te nem vagy…
Viszont a hiányod mond miért lett ilyen nagy,
Ha engem megfogott bennem belül amilyen vagy?!

Nem létező időmben Te vagy az én kincsem,
A boldogság ajtaján a színarany kilincsem.
S bár tényleg semmit sem kaphattunk ingyen,
Ilyen szép szerelem a világon nincsen!

Álmaim úrnője lettél, míg én… egy kis mulya,
Túl sűrűre burjánzott a lelkemnek dzsumbuja.
Neked nyitva lett hagyva a kertem kapuja,
Hogy ha beszöknél este, velem légy buja.

Szerelmem most már csak egyetlen dolgot árulj el,
Mi lesz velem akkor, ha majd helyettem már új kell?!
Neked játszom a szavakkal, azért, hogy ámulj el,
S a csókjaim tűzében lángolva kábulj el.

Szóval, köszönet érte, hogy Rád találtam,
Megmentettél s közbe én is jobbá váltam…
S, hogy osztoztál velem-e vágyrobbanásban,
Bennem élsz minden szívdobbanásban.