Kitartani? Ugyan! Mégis miért?!
Fájdalmakat tűrni a nagy semmiért…
Ontani rímeket s ontani a vért,
A végsőkig kibírni?! Ugyan…mért?!

Sorsomat úgy tűnik, önmagamnak rontom,
Mert túl vagyok már sajnos azon a ponton.
Mikor a foghíjas életem hazugsággal toldom,
Szégyenem foltjait a jelenemben hordom.

Nincs is mit veszítsek, de valahogy…félek,
Hálni jár csak belém régen már a lélek.
Elvesztettem, amit a sajátomnak vélek,
Meghaltam pedig még azt hiszem, hogy élek.

Minden szavam gyanús, rizikós vagy kétes,
Az órám is túl hangos az időm is már véges.
S ha ez a recept pontos és sehol sem téves,
Így készül egy lúzer harminchat éves.

De ki voltam a múltban, hogy ez lettem mára?!
Aki kicsit sem hasonlít a tulajdon anyára…
És ki leszek majd holnap, ha ez a jelenem ára?!
Valami értékszerűség az elvártak dacára…

Persze mindezt még senki sem nézi ki belőlem,
Az kell, hogy magamat végre már megöljem…
Az kell, hogy mindenki eltűnjön előlem,
De lehet ezen is nevetni felőlem…

Majdnem egy évig hittem, hogy mégis van remény,
S hogy anyagiakban vagyok csak szegény…
És, hogy az életem nem csak egy szürke képregény,
De álom volt csupán, egy távoli szép remény…

A szívem pedig, mi a mellkasomban vert,
A padlón élettelenül csak hevert…
S aki kitépte ezzel így magának időt nyert,
Ha már szeretni engem, soha se mert…

Hiszen a szíve, ha szeretne…velem lenne,
A teste az enyémmel szeretkezne…
Viszály így soha sem keletkezne,
Élnénk csak egymásba feledkezve…

Ám amit magamnak hittem, nem is az enyém,
A látszaton túli valóság kemény…
Ugyanis hiába volnék csendes és szerény,
Az Ő szemében ez nem egy nagy erény…

Minden kimondott szava élve felnégyel,
Undorodik csak, titkol és szégyell…
A kivégzéstől egy ponton sem tér el,
Nevet csak rajtam és becsmérel…

Üvöltenék, mert nem bírom némán,
De értetlenül bámul csak énrám…
S metszést ejt újra a lüktető vénán,
Míg arany csillan a halántékán…

Ezt érdemlem szerinte, ez hát, a vélemény,
Mert semmim sincs csak ez az egyszerű bérlemény…
S így magamat bármivel hiába védeném,
Hisz meg tudja számolni mindet a fél kezén…

Az összeset, amikor Ő akart látni,
Kevesebb, mint egy aranykarátnyi…
Ám, ha dollárom lenne több milliárdnyi,
Máris tudna a létében szívesebben látni…

De hát, hol vagyok én mindehhez most még?!
Egy vesztes vagyok, egy erkölcsi moslék…
S ha szívet és lelket én tisztára mosnék,
Talán elérném, hogy hozzám alacsonyodjék…

De hát, hol vagyok én a családjához?!
Egy átok mit Ő hanyagul rá hoz…
Persze, ragaszkodhat a sajátjához,
Mint, hogy odaköltözne a barátjához…

De hát, hol van Ő a saját álmai kapcsán?!
Ha túl büdös neki a napszám…
A villogó érdem csak mocskos ragadvány,
Ha egyedül táncol a tortája habján…

De hát, hol van Ő mégis hozzám viszonyítva?!
Sehol mert mindig elrohan vonyítva…
Így lesz mindig a vádam bizonyítva:
Nem igazán lett Ő idomítva…

De hát, hol van végre valaki, aki beéri velem?!
Ki társammá szegődve lehetne a nejem…
Hol az ágy, amiben végre lehetek a selyem?!
Kinek a szívében már nem kiadó a helyem…

De hát, hol van, aki előtt már lehullhat a lepel?!
S előttem nem csak az ágyban térdepel…
De hát, hol van, aki szeret, s nem örökké nevel?!
Kinek érték vagyok én is, nem csak egy teher…