Napfény
egy féktelen nyáron át
játszott velünk a parton,
követtük,
míg ránk borult az alkony.
Árnyat adnak egymásnak a fák,
az éjszaka, nézd, komor sötétre vált.
Teérted, teérted sír az ég!
ő érzi, a könnyeidtől félsz,
mert senkit nem találsz,
ki érzi, hogy érted sír az ég.
Az álom megfakult,
összetört,
visszazuhant a földre,
ennyi volt,
most érted hull a könnye.
A napfényt hozó reggel éjbe vált;
csak játszott velünk egy féktelen nyáron át.
Teérted, teérted sír az ég!
ő érzi, a könnyeidtől félsz,
mert senkit nem találsz,
ki érzi, hogy érted sír az ég.