A gyűrött ágyon már csak a napfény sütkérezik.
Az állom állomásra a valóság érkezik.
Éles füttye fájón jelzi, elmentél,
S az éjjel érzésekből házat építettél.
A csorbult szívek házát, hol újra köszörülnek,
S a fájdalom közé öröm cseppek vegyülnek.
Mik gyógyszerként lassan feloldódnak,
S talán jövőt adnak a gyógyulónak.
Az ismeretlenbe visz a valóság vonata.
S torkomra csomót köt a félelem fonala.
Nem akarlak elveszteni, hisz még meg sem kaptalak,
Csak percet percre téve csókolhattalak.
Lila eső áztatta éjjeli menedékünk,
S a cseppeken szivárvánnyá vált összefont fényünk.
De a felhőt elűzte a múlt lehelete,
S zokogva ingott meg a vágy épülete.
És a gyűrött ágyon csak a napfény sütkérezik.
De a bizonytalanság mellé kéretszkedik.
S leemelnék egy kartont a jövő polcáról,
De ha olyat bontok fel, melyből hiányzol?
Az ismeretlenbe visz a valóság vonata.
S torkomra csomót köt a félelem fonala.
Nem akarlak elveszteni, hisz még meg sem kaptalak,
Csak percet percre téve csókolhattalak.