Az öreg utcán jár egy villamos,
Síne kopott, sok évszázados.
Multjából sose tanulva,
Körútját járja mindig újra.
Pedig néhány megállóját máshová tették,
Idegen tulajdonosok is adták, vették,
De az utasok végül mindig visszaszerezték.
Rózsás színe rég lepattogott,
Kosz lepi el az összes ablakot.
Mióta kilátni nem lehet,
Sorra szállnak le az emberek.
S a sofőr csak nyomja előre a kart,
Kit érdekel, hogy keletre, vagy nyugatra tart!
Hisz a fülke az övé, mindenki mást kizavart.
Ebben a kopott villamosban élünk.
Ha békén hagyjuk egymást, még el is férünk.
De mi egymás lábán taposunk,
S senki sem nézi, merre jár villamosunk.
Az emberek mind tülekednek,
De a megbízhatók leülhetnek.
S ha csak a lépcsőn tudsz megállni
Azt mondják „ne is akarj felszállni!”
S mert mind tudjuk, a határ a csillagokig ér,
Már csillagokkal fizetünk a bérleteinkért.
Pedig pótlóbuszt hozott ki új villamost ígért.
Ebben a kopott villamosban élünk.
Ha békén hagyjuk egymást, még el is férünk.
De mi egymás lábán taposunk,
senki sem nézi, merre jár villamosunk.