Ti rengeteg fényben remegő vidékek,
ti hallgatag erdők, hintái az égnek,
ti párolgó rétek,
kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!
Te színarany torony, tavaszi szerelem!
halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem?
kedvedet mint tegyem?
Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.

Íme, a madarak ismét dalba fognak,
a százlábúak a kő alatt mozognak,
paripák nyihognak,
láncolt óriások is odvukban forognak.
A pecsenyesütő közeleg a nyárssal --
siet a gazda a tavaszi szántással,
vizek apadással.
Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.
Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,
szánalommal tekints sziklákra, rögökre:
mért vannak örökre,
mikor csak a mulandó lelhet örömökre?

Lassú tűzzel guruló Nap, gabonával vemhes hónap templomában áldozópap!

Mit tudsz a tűnő örömről, ami a rügyön dörömböl, hős-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten lányok kergülnek középen, mint a hattyúk, habfehéren.

Kebelükben lángok laknak. Hogy mit kapnak, hogy mit adnak, meg se kérdik. Így mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető arany-korbács, nedv-kergető legmagasabb égi tető!

Csókold hajról-hajra őket s a lócán a vén ülőket és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken, görnyedt ember bottal megyen, csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol, por-gubát varr, ágat hangol. Tej csordul a nagyharangból.

Nap, ős-éjű forró csónak, élettelen, maradj jónak, kötözőnek, oldozónak.

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

Öreg csont,
ifjú csont,
rajta-rajta-rajta.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifjú csont,
rajta-rajta-rajta.
Mindenfelé csupa hó.
Döcög a Hold, a fakó.
A fagyos fák kérge pattan,
a jég reccsen a patakban.
Hé-hahó,
hőhe! hó!
kocog a Hold, a fakó.
Nincs itt gyász, nincs itt láz,
lábszárunkon, gerincünkön
szerelem se citeráz.
Nincs kikapós, nincs erényes,
nincsen morcos, nincsen kényes,
öreg csont,
ifjú csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, gazdag voltam,
parádésan furikoltam.
Osztozkodnak sok ruhámon,
nincs egy veszett pityke rajtam.
Öreg csont,
ifjú csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, szegény voltam,
répát faltam nyomorultan.
Egyszer csak a répadombról
az árokba legurultam.
Öreg csont,
ifjú csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, leány voltam,
kötényemben almát hordtam.
Mind megették a legények,
csupa váz és bőr maradtam.
Öreg csont,
ifjú csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, legény voltam,
leányokat csiklandoztam.
Hegyes bajszom szálai közt
giliszta túr a homokban.
Öreg csont,
ifjú csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, kövér voltam,
sokat ettem és szuszogtam.
A lelkem mint nagy büdös szél
szállt el, mikor megpukkadtam.
Öreg csont,
ifjú csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, sovány voltam,
vékony árnnyal bandukoltam.
Mint a kidűlt komlókaró
olyan voltam, hogy meghaltam.
Öreg csont,
ifjú csont,
rajta-rajta-rajta.
Se szántások, se utak.
Mind hidegek a kutak.
Jégcsap lóg a kereszt-ágon.
Álom tesped a tanyákon.
Hé! Hó!
Mindenfele mély hó.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifjú csont,
rajta-rajta-rajta.