Két édes, csepp kis felhő egymásba szeretett.
A kislány rózsaszín volt, s a szeme nevetett.
Hófehér volt a másik, a kis felhő legény,
és álmodozva jártak szerelmük kék egén.
De megirigyelte őket a vén, gonosz őszi szél,
elfújta a kis felhőket az égbolton szerteszét.
Azóta a két felhő külön-külön zokog,
és kis szívük egymásért fájdalmasan dobog.
Ahányszor fájón sírnak, bús kis mese ez,
a két felhő könnyétől az eső permetez.
Nemcsak fenn az égen van ily bús mese,
itt lenn a földön sok leányt elhagy szerelmese,
de végül minden rendbe jön, meglátod, angyalom,
a két kis felhő meséjét most tovább folytatom.
És addig űzte őket a csodás szerelem,
míg egymásra találtak valahol keleten.
A két szerelmes felhő ott egymásra borult,
és két fényes szemükből az öröm könnye hullt.
Nem válunk el mi többé, ezt súgta a legény,
és párjának sok-sok csókot ad a Tejút szegletén.
Nézd, ott fenn az égen ott száll a két felhő,
és mellettük bukdácsol egy felhő csecsemő,
és minden nyári este repülnek Pest felett,
de az látja csak őket, ki igazán szeret.