1978 áprilisában a Budapesti Műszaki Egyetem egyik klubjában első tudatos punk-koncertjét adta a Vágtázó Halottkémek. A koncert egyébként félbeszakadt, nem lehetett pontosan tudni, mi történt, a szervezőt később, állítólag emiatt az este miatt, kirúgták. Grandpierre Attila (ének), Czakó Sándor (gitár), Ipacs László (dob), Pócs Tamás (basszus) és Molnár György (gitár) a 60-as évek vad klasszikusaiból kiindulva valami összehasonlíthatatlanul vadabb dolgot produkáltak.

Az évek során világossá vált hogy, egyre többet és egyre következetesebben beszéltek zenéjük sámánisztikus vonásairól, koncertjeik rituális jellegéről, a legősibb idők zenélési módjához való kötődésükről; ezek és a hasonló egyszótagos kiáltások a szavak nélküli, extatikus kommunikáció eszközei.

A sámán-kapcsolat, az ősi tüzek élesztgetése a 80-as évek legelején még nem volt evidencia - ami evidencia volt, azt úgy nevezték: punk rock. Punk, de nem a forma, hanem az energiatöltet miatt. Hozzájuk hasonlóan hátborzongató és felkorbácsoló zenére senki sem volt képes, sem abban a körben, ahol mozogtak, máshol pedig pláne. Mindenki másnak számaik voltak, ők felmentek a színpadra, belevágtak, üvölteni kezdtek, vonaglottak, megkínozták hangszereiket, a végletekig feszítették, aztán valahogy vége szakadt, fel lehetett lélegezni vagy falhoz vágni egy üres üveget.

1980 után, amikor rendszeresebbé váltak fellépéseik, már Soós Lajos basszusgitározott és Szabó István gitározott a VHK-ban, amely "státuszában" a fővárosi klubokat megtöltő "nagyok", a Bizottság, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport közé tartozott, ám hatása amazokétól egészen eltérő zenekarok születésében és akcióiban érződött. Noha ők is kvalifikált értelmiségiek - Grandpierre csillagász, Czakó nukleáris mérnök, Ipacs fizikus, Soós tanár - a 80-as évek elejének punkjai inkább az ő nyomukban szerveződtek közönséggé, és intellektuálisnak egyáltalán nem nevezhető zenekarokká.

Ezekből a kis punkzenekarokból jöttek azok a fiúk is, akik idővel tagcserék vagy létszámnövekedés folytán maguk is Halottkémmé váltak: 1982-ben Németh László Fritz (gitár; azelőtt a Sock és az Elhárítás tagja), 1983-ban Árvai Viktor (üstdob; szintén Elhárítás), 1986-ban, az ő helyén Balatoni Endre Boli (üstdob; azelőtt Commando, T-34, Marina Revü). Az ETA pedig számot írt hozzájuk: "Az Attila jól csinálja..."

A színpadon fékevesztetten hadonászó, rohangáló Grandpierre gyakorlatilag megtanította pogózni a pesti népet. Mozgásának köszönhette Bódy Gábor ismeretségét is, aki egy Beatrice-koncerten meglátta, a nézőtéren, akcióban. A folytatás jól ismert: a rendező 1981-ben egy filmgyári sminkfesztiválnak álcázott stúdiókoncertre invitálta a VHK-t (a Kontroll, a Neurotic és az URH mellett), majd 1983-ban ráírta, s rábízta a Kutya éji dala című nagyjátékfilmje egyik főszerepét: egy ifjú csillagász, aki a mátravidéki csillagvizsgáló és egy budapesti koncertterem között ingázik, ahol féktelenül energikus, ám sokak számára elviselhetetlen zenét játszó együttese élén ordítva űzi ki magából az ördögöt, hajszolja magát és közönségét extatikus, kozmikus élményekbe.

Hamarosan Gyarmathy Líviának is szüksége volt a Vágtázó Halottkémekre, de az ő filmjében (Egy kicsit én, egy kicsit te, 1985) a zenekar csak egy program, ahová, szörnyűség!, hogy mik vannak manapság!, a főszereplők gyerekei elvetődnek. Kezdettől fogva volt a VHK-ban teátralitás - tollba mártott testtel, halakat hálóban magukra aggatva is lehetett látni őket színpadon -, a 1982-től azonban nagyobb koncertjeiket saját Rituális Színházuk előadásai vezették be, keretezték: síp, dob, nád, fa, avar, háncs, kötél, koponya és lányok főleg, bár fiú is akad - a tavasz, a teremtés, természetközeli, táncos rítusai, magyar néphagyományok rock-környezetben, természeti hangeffektusokkal Ez persze már megrendezett, eltervezett spontaneitás.

Valószínűleg a lemezkészítés lehetősége, a véges időtartam is arra ösztönözte a VHK tagjait, hogy zenéjüket megfoghatóbb struktúrába szervezzék, a lemezeiken megszólaló darabok már számoknak is tekinthetők, elejük, végük van, valahonnan valahová fejlődnek, méghozzá, kényszerűen, viszonylag rövid időhatárokon belül. A lemezborítókon pedig kölcsönvett szibériai sámán-design, kvázi rovásírás, harci jelenetek. Ma már természetes, hogy a VHK lemezen is hallgatható, de a 80-as évek nagy részében, a filmszerepek ellenére is, ez eléggé illuzórikusnak tűnt. Látni ugyan nem láthatták a betiltásukról szóló írást, valószínűleg nem is létezett ilyen, az viszont tény, hogy elég sok koncertjük - engedély híján - elmaradt, s előfordult, hogy álnéven Svihák (benne a VHK három betűje) szerepeltek.

Első hangjaik 1981-ben kerültek rá egy NSZK-ban készült nemzetközi válogatás-albumra (Fix Planet), 1984-ben, turista útlevéllel indultak neki első nyugati fellépéseiknek (Koppenhága, Nyugat-Berlin, az itteni rádió részletet is adott a koncertjükből), amit aztán rendszeres külföldi meghívások követtek, találkoztak egy német menedzserrel, Dietmar Lupferrel, aki bízott bennük, utaztatta őket, kiadta lemezeiket, majd felfigyelt rájuk a Jello Biafra, az amerikai punk egyik atyamestere, s az ő cége újra kiadta a VHK-albumait.

1988-ban jelent meg A Halál Móresre Tanítása című lemez, amely nyersen szólt. Ezen a lemezen található a Tárulj Világ dal is. Majd jött a Világösztön Kiugrasztása (1990). A két lemezt egy CD-n adták ki 1991-ben. 1992-ben a VHK elkészíti eddigi legsikeresebb lemezét a Semmi Kapuin Dörömbölve címűt. Ezen található a Hunok csatája, Aláírhatatlan történelem, Botrányos probléma, Nincs más megoldás stb. Három "rendes" nagylemez után egy 1993-as koncert kiadásával foglalták össze az addigiakat, ekkor Grandpierre, Ipacs, Soós, Németh és Balatoni mellett Fidó Attila (gitár) szerepelt velük (ezen a hangszeren, Czakó kiválása, 1988 óta Fidó Béla és Balásfalvi Gábor is játszott egy-egy ideig - s ahogy a lemezborítók grafikájában, úgy a gitárhangzásban is feltűnt némi nemszeretem - és a pogány szertartástól is idegen - metál-hatás). A lemez címe Óriás Tér lett. Grandpierre Attila versei és dalszövegei A mindenség őrjítő varázsa - agyrakéták című kötetben jelentek meg (Seneca, 1995). Egyre népszerűbb lett a zenekar. Nagy fesztiválokon léptek fel és a Szigeten is főzenekar voltak.

1995-ben az együttest felkérték arra, hogy ők nyissák meg a felújított Műcsarnokot. Időközben a zenekar tagja lett Molnár Lujó (gitár) és Mestyán Ádám (basszusgitár). Távozott Soós Lajos és Fidó Attila. 1997-ben kiadták Az éden visszahódítása I. című albumukat.

1998-ban elkészítették ennek a lemeznek a második részét is. Az első rész nagy siker volt, főleg a Verőfény című dal videója miatt. A Vágtázó Halottkémek három lemezét is kiadta Amerikában a Dead Kennedys lemezkiadója, a világhírű Alternative Tentacles. Megjelent a világ legrendkívülibb, legkülönlegesebb zenekarairól egy könyv Amerikában, és ebben a VHK is előkelő helyen szerepelt.

1999-ben új lemezzel jelentkeznek a Naptánccal, ami a VHK utolsó albuma lett, rajta az Őseimmel című klippes dallal. Ez a lemez egy élő koncert volt, ami 1999-ben az Almássy téren rögzítettek. 2000-ben kilép Grandpierre Attila, aki nélkül már nem ugyanaz a VHK, ami volt. Az erő eltűnt és valami megszakadt. Ezen kívül távozott Molnár Lujó is. Az új énekes a Korai Örömből ismert Vécsi Tibor lett. Nevük Új VHK-ra módosult, de a közönség nem tudta ezt elfogadni, így feloszlottak. vissza