Történt egyszer, 2007 táján, hogy négy világlátott és (legalábbis ránézésre) jólfésült, ámbátor zenélni csak korlátozottan tudó, harmincas éveit taposó, belvárosi illetve agglomerációs illetőségű értelmiségi a nyolcvanas évek legnehezebb pillanatait idéző tahó punkzenekart alakított azzal a céllal, hogy minden számukban elküldjenek valakit a k…a anyjába.
Meg kell vallani, a zenekar töretlenül fejlődik: a harmadik koncertjük óta már fejfájás nélkül is végig lehet hallgatni őket, a negyediktől pedig általában újrakezdés nélkül el tudják játszani a számaikat - bár ahhoz még ennyi sem kellett, hogy kerek rajongótáboruk szerveződjön.
Hogy evolúciójuk nem nagyon ismer határokat, annak legékesebb bizonyítéka mégis az, hogy most – közel három év és pontosan hét koncert után – lemezt is csináltak, amin szerepel egy nyugdíjas-kórus és van elektronikus zene is, bár persze egyik sem az, aminek leírva látszik.
És elég pofás is lett a végeredmény, még dúdolni is lehet pár témát róla. Ennek ellenére sok jót persze ne reméljen senki, inkább csak még többet abból, ami eddig volt. A zenekar üzenete ezzel kapcsolatban az, hogy „Lesz itt botrány, b..meg” és hihetünk is nekik, mert az akkordjaik száma felmehet ugyan kettőről négyre (a hármat tudatosan kihagyva), de a történelmi felelősségük nulla, úgyhogy a politikai korrektségük mérlege mindig negatív lesz.
Persze egyrészt botrányszagra gyűlik a nép, másrészt pedig az ilyen zenékről az emberek nagy többsége szereti azt hinni, hogy nem róluk szól, hanem nekik, úgyhogy még bármi lehet a dologból.