Pai amúgy a Rotten Tomatoes-ban pengeti morózusan kedves kis basszusgitárját, Iván pedig a the pfl-ben teszi ugyanezt, a különbség mindössze az köztük, hogy utóbbi itt is ezt csinálja, míg Pai itt két húrral többet kénytelen kezelni. Ákosunk a Tatu 18 nevű rockbandában püföli a bőröket, Tim pedig a Tirpunk nevű szörnyben nyomul. Anyazenekaraink muzsikáiban nem mutatható ki konkrétan az amerikai zenekar hatása, de úgy általában zenei motivációnk egyik elindítója volt annak idején a Rancid.

Nevünk, a Timebomb meglepő módon a Rancid egyik legnagyobb klasszikusának címe. Másik remek ötletünk a L.G.C.B., azaz Lady Gaga Cover Band volt egyébként, ezt azonban végül elvetettük, mert talán egy kicsit félrevezető...

Igyekszünk nagyjából úgy játszani a nótákat, ahogy azokat Tim Armstrongék egyszer már megírták. Egyedül az énektémákban mutatkozik némi különbség, hisz nálunk két eunuk hangú fickó köszörüli a torkát a mikrofonoknál, míg az eredeti bandában daloló páros egyik tagjának rekedtes hangja van, a másiknak meg kábé semmilyen.

Nincsenek amúgy világmegváltó terveink. Ez a banda egész egyszerűen az örömzenélésről szól. Meg természetesen az öröm más formában/halmazállapotban fellelhető formáiról.

Szerintünk elég sokan bírják hazánk punk-rockerei közül a Rancidet. Számtalan Rancid pólót látunk a punk koncerteken. Ha meg nem bírják, akkor meg majd megszokják. A csapból is mi fogunk folyni.
2010. december 14., az első buli. Ott valami elkezdődött.