Lelked, mint szürkeség,
Álmodban ott van a fény,
De tested gyengén száll tovább,
S nem hallja már a roppanást.
Könnyek nélkül egy tükör mögé,
Csendesen magába zár.
Ajkad hangja némán száll felém,
Majd repülsz tovább, felhõkön át.
Lépj rám, s az idõ hiánnyá vált,
Egy út vagyok, biztos az elbukás.
Szól hozzád egy romlott hang,
Túl kemény a távozás,
De nem fáj, mert jobb mint a valóság,
Lesz e hely ahol nincs hazugság.
Jön majd valaki és odaáll mögéd,
Az élet álomkép mibõl felráz a vég.
Szemben újra fény keresi bennem a vért.
A mélység mi benned él � Benned él �
Enyém az erõd tiéd a gyengeség,
Tûz vagyok mi a véredben él,
Ne szólj nincs már miért.
Megtalált a hely amit még nem ismerhetsz fel,
Mától a fénnyel a sötét véglet helyet cserélt.
Nem érzed de itt van eltalált,
Elnyel a föld túl messze már.
A vágy átnéz rajtam a szél,
Lehúz a mély érzem a föld szívét.