És megvadulva tobzódom akkor Benned,
Véreddel locsolva égő bánatom.
Keresztülzuhansz az égő napkorongon,
És átesel e rohadt földgolyón.
Kezem, ha nyújtom, magad után rántasz,
S ha nem, csak kiáltasz felém.
Megrabolt, gyilkos éned felé
Zuhanok én, mint sír felé a holt
A szomjúságod, ha belém oltottad,
ne hagyj meghalnom, innom adj!
Magad!
Utolsó, mit láttam, szemed volt,
Mely egyszerre nyugtatott és rémített.
Szemed, mely mosolygott rám, és aztán
Kigyúlt benne a gyilkos őrület.