Belepte a határt a dér, pereg, pereg a falevél,
Ősz borul a tájra.
Mintha minden falevéllel egy emlékem, egy reményem
Örökre elszállna.
Engemet is belep a dér, rám is pereg a falevél,
De nem ez fáj nékem,
Fáj, hogy sosem voltam boldog, s ezért az én könnyem csillog
Minden falevélen.
A zizegő falavelek, messze viszik a könnyemet
A szomorú éjbe.
Elrepülnek, tovatűnnek s nem látják, hogy minden könnynek
Száz jön a helyébe.
Tovapergő sok falevél, egy napon majd tiszta fehér,
Száll a hó a rögre.
S mikor minden tavaszt remél, engem talán a hideg tél
Eltemet örökre.