1. Hosszú út, mi vár ma rám,
megnyílik a végtelen.
Most még nézem, hogy ébredsz fel,
mert tudom, hogy többé nem nézhetem.
Furcsa hajnal köszönt rám.
Lehet, hogy észre sem veszed,
hogy elvittem mindent, s nem hagytam mást...
Csak azt adtam, mi lényegem.
R1. Csak egy érintés, és nincs tovább.
Ne legyen, ki sírni lát!
Hiába a szó, nincs érzelem,
ma éjjel mással vétkezem.
2. Eljöttem hát, itt a hely.
Minden kellék ismerős.
Bennem a kép összeállt,
nálam a szer és az eszköz.
Mindenre elszánt mozdulat,
csak egy, és vége már.
De szólít egy hang: "mondd, miért mennél?
Hisz van még itt is, ki téged vár!"
R2. Csak egy mozdulat, és nincs tovább.
Soha nem lesz, ki sírni lát!
Nincs több szó, csak az érzelem.
Látod, ez volt az életem!
Egy mozdulat, és nincs tovább.
Soha nem lesz, ki sírni lát!
Nincs több szó, csak az érzelem.
Látod, ez volt az életem!
R2.
3. Mi lehet ez? Álmodom? Vagy talán csodára ébredtem?
Arcom tapintanám, de mind hiába... hisz nincs is már testem.
Minden ünnepen itt leszek én is,
minden fagyos éjjelen!
Jégvirágot lehellek ablakodra,
hogy lásd: létezem!
R2.
Nincs visszaút. Tudom már, nekem sem volt több, csak egy életem.