Nem mosolygok, nagyon félek,
szárad a festék az arcomon
Nem rohanok, nem is lépek
repülök át a havas hajnalon
Hűvös a szél az erdők felett,
olyan nehezen mozdulnak karjaim
mint a színes templomablak,
mozaikká üvegesedtek álmaim
Csak a szívem él a csontok között,
az egyetlen
vörös életjel
Kő, fa és csont,
Kő, fa és csont,
Kő, fa és csont,
csak kő, fa és csont!
Hideg szemmel visszanézek,
mintha sosem jártam volna arra
Piszkosfehér farkasbundám
leterítem a kővé fagyott útra
Csak a szívem él a csontok között,
az egyetlen
vörös életjel
Kő, fa és csont...
Tüzet rakok a sziklákon és ordításom hegyet bont
nem maradt belőlem és körülöttem, csak kő, fa és csont!