Nézd, nyitva az ajtó, tárva az ablak, vetett az ágy.
Van már tízezer éve, hogy vacsorával várok itt rád.
A szívem telve nagy reményekkel, szép az élet, és nekünk ez kell.
Jaj, zavar a zaj, hörömpölés, a kupleráj.
Igen, mocskos az ablak, sáros a padló, a fejem is fáj.
Semmi jó nem történt eddig, meddig lesz ez, meddig lesz így.
Jaj, hagyjál el engem itt van a vége, úgy unom már.
Jaj, ütött az óra, zárva az ajtó senki sem vár.
Így, vagy úgy, régen vége, menj el szépen, menj a fenébe.
Hé, ott van egy másik, fektesd az ágyra egy éjszakára.
Úgy, ahogyan kell, szédítsd csak el, és hagyjad magára.
Az első percben ott van a vége, semmi remény egy jobb életre.
Figyelj, mindenki hallja, verem az ajtót, csak zokogás.
Az utcán emberek jönnek, mennek és soha nem néznek rád.
Senkinek nincs jó szava hozzád, semmi részvét, ez nem boldogság.
Üveg a tekintet, csukott és zárt, néma a száj.
Sovány, lapos a mellkas, egy édes rettenet tekintget rád.
Mégis úgy érzem, minden rendben, bízva bízok a szerelemben.