/Áde/
elmenekültem a gondok elől
magamra találtam
megleltem pár barátban
azt a támaszt, mit te kirántottál alólam egy mozdulattal
a levét három éve iszom, a szívem három éve mozdulatlan
álmomban lepereg a jelenet, amikor lehunytad a szemedet
pedig nem ez volt a szereped, már rég motivált a szeretet,
de sikerült ismét
minden percben bevillan arcodról a kis kép
a képekből összeállt egy diafilm,
de azt a fantáziák elmossák
túl nagy a lábad és a föld között a távolság
az igazság túl összetett
minden test egyszer tönkremegy:
a lélek akkor lesz önfeledt
nem tudom elfogadni
ha eddig balra, hát most jobbra kéne elfordulni
hogy ne vedd észre a könnyemet kicsordulni
olyan szívesen kiordítanám magamból
nem tudom hallod-e: a szavam szól!
ezzel nem segítek magamon,
de már túl rég el van fojtva
én csak az üzenetem akarom átadni
feszít a sok gondolat,
ami miatt bennem kosz maradt,
de nincs kitől megkérdeznem
összeköttetés eszméletlen
fekszik a földön
az űrt kérdőjellel töltöm meg,
hogy miért történne pont velem-veled
már fekete a keret
Áde veled nevet, mert minden mosolyban ott laksz
akármit mondasz, minden válaszodban tüske
más legyinthet: apja-fia! de én ettől leszek büszke ránk
remélem emlékszel az arcomra
tudod én vagyok az, aki fényképet fog markolva


ref.:
/Anita/
szólj rám, néha mikor érzem, menned kell
kérlek ébressz fel
tedd, ami nekem fáj, de tenned kell
tudom már éreztem ez sem véletlen

/Áde/
soha nem vezettem naplót, mert félek visszaolvasni,
félek térde roskadni
pedig ez járna
ez is kétpólusú történet,
mert gyerekként azt hittem, velünk semmi rossz nem történhet
nincs is vésztartalék ilyen helyzetre
a sors máshogy tervezte
nem fértünk az idillikus jelmezbe,
pedig átírnám, a tollat rád bíznám
bíznék egy emberben,
csak keresem a jellemet, amit benned megleltem anno
ez az utolsó adandó lehetőség
tiéd a felelősség, enyém a sóvárgás
vágyok egy szerepre egy történetben
a kardom tök/életlen
de szívet formál
ezt nem fordítja le szótár
van, aki szót vár, én csak megnyugvást
felszámolnám a zűrzavart, mit magad mögött hagytál
tudom, a múltba csapnál, hogy elég lesz!
én nem értem, miért nem értesz
bár én se magam
tudom minden szavad arany volt
ami csak nekem szólt az eltettem,
eldobtam a kulcsot, és földdel elfedtem
pozitív hullámok érkeznek
csak a rossz álmok mérgeznek
újra felégetnek a vágyak
add a szárnyad
csak még egyszer látnálak
bár nem hiszek az angyalban, az ördögben
hiszek abban, hogy még egyszer átölelsz
hiszem, hogy egyszer majd nem lesz bennem bosszú
a várakozás hosszú
nincsen zokszó
tudom nem mindegy, hogy hazudsz, vagy elhallgatsz
a halálomig kibírom, addig az emlékeddel eltartasz
hiszem, hogy meghallgatsz, meghallgatsz


refr.

/Áde/
elhamarkodott egy döntés
következményképp a bőrön több rés,
ami nem forr be
mondod te
könnyebb volt egy álcázott szökés
az erő csillagokat nem hoz le,
de tán a gondolat. te légy szabad, én rab
na! mit kezdjek a csillaggal, érkezz meg nagy zajjal
tűnj el csöndben azzal a vigasszal,
hogy több lyukat betömtem
na persze, ez így egyszerű és jól hangzik
a megoldás csak holnap nyit
addig várnom kell. felidézem ismét,
és leesik, hogy állnom kell a sarat
de ez már túl nagy falat,
ebbe fogok fulladni,
hogy nem bírom kimondani
csak a szívem visz előre
a testem hátráltat
a válasz átvághat
ugyan tényleg rám szánhatsz egy...
egy percet, egy napot, egy évet, egy életet,
amikor elmondom mit akarok,
és hogy mi a helyzet fiam? csak a végén kérdezed

refr. 2x