Tél végén
egy eltévedt képeslap
a szél hátán át
a kertünkbe szállt.
Szíven szúrt
a pár sornyi kézírás.
Még címzés sem volt,
s a pár sor így szólt:
„Hóember,
vidd majd el,
de tudd, hogy karácsony múlt,
sietned kell!
KEDVES TÉLAPÓ, AZ HOGY LEHET,
HOGY ÚJBÓL ITT EGY TÉL,
KIS SZÍVEM CSAK BENNED HITT,
S TE ELFELEJTETTÉL?!
PEDIG ÍRTAM IS, HOGY HOZZ NEKEM
SAJÁT CSALÁDOT MAJD.
AZ ABLAKNÁL ITT VÁROK RÁD
A TÉL MÍG TART.”
Bár lennék,
bár lennék jó tündér,
és szórhatnám szét
az ünnep kincsét.
Értük szól
a dal most, hogy ébredj már!
Még hány és hány gyermek él,
kit zöld fenyő sem vár?!
KEDVES TÉLAPÓ, AZ HOGY LEHET,
HOGY ÚJBÓL ITT EGY TÉL,
KIS SZÍVEM CSAK BENNED HITT,
S TE ELFELEJTETTÉL?!
PEDIG ÍRTAM IS, HOGY HOZZ NEKEM
SAJÁT CSALÁDOT MAJD.
AZ ABLAKNÁL ITT VÁROK RÁD
A TÉL MÍG TART.”
Ránk vár,
hogy átöleljünk még
minden szívet,
hol árva az ünnep már rég.
Tárd ki hát,
adj a lelkedből,
hogy ők is lássák, a jó
nem egy elcsépelt szó,
hogy a Föld
boldog, szép bolygó!
De most, hogy karácsony jön,
sietned kell!
KEDVES TÉLAPÓ, AZ HOGY LEHET,
HOGY ÚJBÓL ITT EGY TÉL,
KIS SZÍVEM CSAK BENNED HITT,
S TE ELFELEJTETTÉL?!
PEDIG ÍRTAM IS, HOGY HOZZ NEKEM
SAJÁT CSALÁDOT MAJD.
AZ ABLAKNÁL ITT VÁROK RÁD
A TÉL MÍG TART.”