Megálltam egy ablak alatt valamikor nagyon-nagyon régen.
Nótát énekeltem akkor egy kék szemű kisleánynak szépen.
Gyertya gyulladt az ablakban,
halvány fénnyel bólogatott lángja,
Válasz volt ez odabentről az estéli csendes szerenádra.
Nem járok már arrafelé, asszony lett a régi kislány mára,
Velem lakik egy kis házban, Ő lett az én hű szívemnek párja.
Gyertya fénye boldog emlék, s valhányszor a szemébe nézek,
Az estéli szerenádnak (is) köszönhetem, hogy ma vele élek.