Régi kedves házunk végén, minden este várt reám,
Fájdalmait eltitkolva, féltő szívvel ölelt át.
Fia nélkül nem volt csillag, nem volt fényes napsugár,
Egyetlen egy asszony várt úgy, ahogyan az én anyám.
Nem vár engem a kapunál az az asszony soha már.
Nincsen, aki értem halkan elmondjon majd egy imát.
Nem simítja homlokomra áldást kérő keresztjét,
Nem köti be reggelente, ezüst fényű, ősz fejét.
Megpihentél Édesanyám a becskei kis dombon.
Régi kertünk virágait sírhantodra felhordom.
Mind rászórom a szívedre, ami értem dobogott,
Ami nélkül azóta is vigasztalan, bús vagyok.