Mint a vándor fecskemadár párjával, ha visszatalál, rég itthagyott, elsiratott fészkére,
Úgy csapong a gondolatom, tovatűnő szép tavaszok visszatérő emlékei ködébe.
Keresem a múltat én is, talán néha feledném is, /mert/ boldogabb, ki fátylat borít múltjára.
Csalódások, szép emlékek, boldog, fájó nagy szerelmek elmúlása soha többé nem fájna.
A sok tavasz gyorsan elszállt, feledve a május csókját, elvitte az ifjúságom örökre.
Virágait másnak hozza, álmaimat kikacagja, alig maradt reménység a szívembe'.
(Ha)Lehullik a virágszirma, őszi levél betakarja, messze száll az ajkamról még száz sóhaj:
Sárgult emlék, hűtlen álmok, ilyenkor még jobban fájtok; velem sír a szívemben még száz bús dal!