A Duna felett dalol a szél,
eldúdol egy bús nótát,
melyben a múlt emléke él.
Zokog a szívem, valami fáj,
én se vagyok boldog már,
rám is csak az ősz búja vár!
Hol az a színes álom, hol az a remény,
mely boldogított nyáron és tavasz idején?
Hova repült el a vágy,
s a vágy tüzével az ifjúság?
Vissza sose tér, közeleg a tél.
Már a hegyekre lehull a hó,
nincs sehol vigalom, csak bús jajszó!
Nincs szerelem, nincs ki velem
álmodozna még, borús köröttem az ég.
A Duna felett dalol a szél,
mennyi titkos csókról
és mennyi szerelemről mesél.
Add ide kezed, kicsi babám,
egy utolsó csókkal még
elbúcsúzunk csendesen
egymástól örökre tán.
Isten veled édes!
Isten veled édes!