Állok a fásult esőben erőtlenül, amíg lassan minden elmerül. Kérdések mossák az arcomat, rettegek a jövőtől és gyászolom a múltamat, a napok egymásra torlódtak. Felőröl a valóság. Hiába sikoltok, te már messze vagy... A kezed is már csak ott él, ahol az ujjaiddal valamikor megérintettél. Lágyan belém karol a szél, odabújik hozzám, mintha te lennél, mintha még mindig te lennél.