Hol ér véget a kérdés, vajon hol kezdődik a válasz,
Mondd csak, én alakítom a sorsom, vagy tán mindig a végzet választ?
Egy minden koron átívelő univerzális déjá vu lenne,
Hogy nem a világ, ami változik; csak mi változunk benne?

Szilánkosra tört gondolatmenet, szemben a hátbatámadó
A felismerés mocskában egy régi-új fantomkép látható
A saját farkába harapó sárkány, az elgyűrűző víztükör
És az öntudat legmélyén az utolsó főellenség üdvözöl

Ha pokolra jutsz, a legmélyére térj
Az már a menny, mert mindig
Mindig minden körbeér

Ahol a ragyogó múlt és a sivár jövő egy új kört indukál
Ott egy végeláthatatlan örvényt kavar a létezésspirál
És az eseményhorizont peremén sodródó lelkek nyomán
Mondd csak, a szeretet éltető ereje átjut-e az idők vasfogán
És a tér minden üvegfalán

Apáink vesztes csatáit vívjuk, bár fiaink vére még lázadó
A generációs csatározásban minden poszt végigjátszható
Végül pontosan ugyanoda érek vissza, ahonnan eredetileg indultam
És nem a világ, és nem az idő, csak én vagyok az, aki elmúltam

Együtt mindenre képesek vagyunk, te és én,
Holott jelentéktelen horzsolások vagyunk csak egy világ felszínén
Ahol megannyi önműködő baljós szimmetriát inspirál
Az elmosódó évek tágulásában nyílt létezésspirál