Amíg te nem ûztél, nem szerettem élni,
hiába akartam, nem tudtam nem félni.
Menekülni vágytam, ponttá zsugorodni,
megértésre vártam, nem tudtam megkapni.
Vad vadászom vagy te, s én gyáva vad voltam,
mielõtt lelõttél, már hozzád futottam,
tengernyi szívedben jókor feloldódtam.
Sötét lepel takart, piszkított be régen,
nihil, gyengeség, szenny borította énem.
Hó lelkedet vetítsd e fekete hóra,
úgy kellesz nekem, mint Attilának Flóra.
Szeretlek, mert megértesz, s el tudlak érni,
hogyha mellettem vagy elfelejtek félni.
Szeretlek, szeretsz, s most úgy szeretek élni.