1973-ban születtem Budapesten, az öt fiútestvér közül negyedikként. Mivel valamennyien tanultunk valamilyen hangszeren, biatorbágyi házunk zengett-bongott a muzsikától: a konyhában Attila trombitált, ...
bővebben
1973-ban születtem Budapesten, az öt fiútestvér közül negyedikként. Mivel valamennyien tanultunk valamilyen hangszeren, biatorbágyi házunk zengett-bongott a muzsikától: a konyhában Attila trombitált, az egyik szobában András hegedült, a másikban Gyuri csellózott, a padláson Bali klarinétozott, én pedig a pincében nyúztam hegedűmet. Édesanyánk zongoratanárnő volt, így az anyatejjel szívtuk magunkba a muzsika szeretetét.
A másik fontos szál a hit volt, mely meghatározta mindennapjainkat. Házunk egyrészről egyfajta raktár volt, ahol a külföldön nyomtatott, és Magyarországra csempészett evangéliumi írások, Bibliák voltak elrejtve, másrészt alkalmi stúdióként funkcionált. Sokszor a pincénkben kerültek magnószalagra azok az énekek és igehirdetések, melyeket aztán kicsempésztek az országból Monte Carloba, majd visszasugározták Magyarországra. Sok ezer ember hajolt rádiója fölé, hogy a titkos frekvenciára hangolva hallgassa az evangéliumot.
E két meghatározó gyermekkori élmény már magában hordozta azt, amit mára a Bolyki Brothers jelent: zene + szabadság + evangélium = gospel.
A zeneiskola után a budapesti Bartók Konzervatóriumban folytattam tanulmányaimat. Vermes István tanár úr győzött meg arról, hogy brácsás legyek, és ezt a döntést azóta sem bántam meg. Ekkor csatlakoztam az Erkel Ferenc Kamarazenekarhoz, melynek művészeti vezetője a világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekar hegedűse: Áldor Lili volt. Rengeteget tanultam az együtt zenélésről, és ekkor - 15 éves koromban - kezdődött el, ami azóta is hangsúlyos része életemnek: hangszertokkal és bőrönddel járni a világot. Zeneelméletet Tihanyi Lászlótól tanultam, akinek nagyon sokat köszönhetek, mert a későbbiekben óriási hasznát vettem a tőle tanultaknak.
A konzervatóriumból egyenes út vezetett a Zeneakadémiára, ahol Nagy Sándor és Rados Ferenc voltak mestereim. Közben testvéreimmel egyre többet énekeltünk, lassan kezdtük észrevenni, hogy a Bolyki Brothers több mint szórakozás.
A diploma után 1995-től a Budapesti Fesztiválzenekar ösztöndíjasa, majd állandó tagja lettem.
Mivel a BFZ a világ legtöbbet turnézó szimfonikus zenekara, rengeteg utazás következett. A világ öt kontinensének legrangosabb zenei központjaiban léptünk fel. Párizs, London, Bécs, New York, Tokio, Shanghai, stb. legnagyobb koncerttermeiben olyan művészek társaságában játszhattam, mint Yehudy Menuhin, Sir Georg Solti, Gidon Kremer, Schiff András, Kocsis Zoltán. Ez már az igazi "nagypálya" volt, mely szakmai fejlődésemhez jelentősen hozzájárult.
2000-től több zenekarban is vendégszerepeltem: játszottam a salzburgi Okoun Ensemble lemezfelvételein, 2001-ben több hetes turnén vettem részt Japánban és Koreában a Malaysian Philharmonic Orchestra meghívott vendégeként, és dolgoztam a Liszt Ferenc Kamarazenekarban is.
Közben testvéreimmel folyamatosan dolgoztunk, lemezeket vettünk föl, bejártuk Európát, énekeltünk Amerikában és a Távol-Keleten is. A klasszikus zene és a Bolyki Brothers zenei világa nagyon izgalmasan keveredett életemben, ez a változatosság máig nagyon fontos szerepet játszik életemben.
Legidősebb testvérem, Attila elvesztése mélyen megrázott, és arra késztetett, hogy életemet örök értékekhez kössem, melyek soha nem inoghatnak meg. A hit melyet a feltámadott Jézus Krisztusban nyertem, nem pusztán egy értékrend vagy életstílus, hanem létezésem alapja.
Tőle tanulgatom szédítő magassákokban és félelmetes mélységekben egyaránt, hogy mit jelent vele élni, benne megbízni és teljesen átadni magam. Bár mindezt messze nem sikerült még megvalósítanom, ám a vele való élet az örök újrakezdés művészete, és ez hatalmas erőforrás számomra. Hosszú éveken át voltam igehirdető a Biatorbágyi Keresztyén Testvérgyülekezetben, mostanában elsősorban íróként szolgálom az Urat. 2005-ben megjelent "Milyen zenét szeret Isten?" című könyvem, mely az egyházak és a zene kapcsolatát veszi szemügyre, mostanában pedig belekezdtem egy új könyv megírásába is, mely a kegyelem átformáló erejéről szól.
Néha brácsázom, néha hegedülök, máskor énekelek, vagy éppen írok, de minden ugyanarról az egy dologról szól: Soli Deo Gloria, azaz Egyedül Istené a dicsőség. vissza