Széles világban kicsiny a ház,
Benne sok arcra kiült a gyász.
Szólni sem mer már sok néma száj,
Sírdogál csendben sok magyar lány.
Pislákol némán a gyertyaláng,
Fénye az éjben messzire száll.
Hűs széltől reszket a végtelen táj,
Zokognak szerte a bús őszi fák.
A nagy király teste négyelve már,
Sírnak körötte megtört anyák.
Csillagok nézik felhők mögül,
Vérfolyó árad zászlónk körül.
Mondd, mely kéz tett ily gyalázatot,
Mondd, kit sértett az alázatos.
Sújtott a hóhér, hullott a fej,
Földre néz sok könnyáztatta szem.
Lelke az égből tekint le ránk,
Visszamosolyg rá egy hervadt virág.
Vándor egy büszke múltról regél,
De ítél a gonosz, s lesújt a kéz.
Millió szív most bosszút kiált,
Visszhangzik tőle a nagyvilág.
Fegyverért nyúl sok megfáradt kéz,
S az éjszaka csendjében ömlik a vér.
Istenem, Istenem, mért hagytad ezt?
Miért sújt gyűlölet, nótánk ha zeng?
Nemzetünk sírja megásva már,
Ott nyugszik mélyén a vén király.