Rutinglitang, egy zenemasiniszta,
protkóig gályafüstben nyekteti,
a köhögését kátrány veri vissza,
s két keshedt hangfal kontrázgat neki.
Szép pinkmariskánk, szállj el hattyúszárnyan,
öntöttvashattyúnk, űri hamutar’,
mint falka csikk az öblös éjszakában,
ugat szorít és piszkosul kapar,
és így tovább a szívelszorulásig,
taknyába fúl itt minden dalszöveg,
egymásra csúsznak máslik és a fáslik,
s ez így lesz már, míg meg nem halsz, öreg.