Megállt a sarkon.
A lámpa pirosra váltott.
Nem bánta, nem volt semmi sürgős.
Nem várta senki sem.
Nem vágyott az üres lakásba.
Az utca társakat ígért.
Dörrent egy nagy kapu,
éppen a háta mögött,
s látta, hogy egy lány lépett ki rajta.
Feldúltan, könnyek között
elindult s átsietett a zebrán
és látszott, bizony félt.
Épp elég egy apró pillantás,
Épp elég, hogy érezd, ez most más,
mert
Talán ő
az a régen várt,
aki fényt hoz a síri sötétbe
És talán ő
is csak téged várt
és a lámpa
az éjben,
a láng neki
éppen te volnál
Percek teltek el.
Hiába szívdobbanás,
bénultan bámult még sarkon.
Magányos évek során
A testünk ólomnehéz lesz,
állunk, mint rozsdamarta gép.
De zöld lett a lámpa.
Indult, hogy megtalálja.
Sietett, sejtette, hogy késő.
De meglátta újból.
Egy fényes autóbuszból nézett,
visszanézett rá.
Épp elég egy apró pillantás,
Épp elég, hogy érezd, ez most más,
mert
Talán ő
az a régen várt,
aki fényt hoz a síri sötétbe
És talán ő
is csak téged várt
és a lámpa
az éjben,
a láng neki
éppen te volnál
Azóta sokszor megfordul
a buszmegállónál,
és egy lány is körbenéz,
ha arra jár.
Épp elég egy apró pillantás,
Épp elég, hogy érezd, ez most más,
mert
Talán ő
az a régen várt,
aki fényt hoz a síri sötétbe
És talán ő
is csak téged várt
és a lámpa
az éjben,
a láng neki
éppen...
Talán ő
az a régen várt,
aki fényt hoz a síri sötétbe
És talán ő
is csak téged várt
és a lámpa
az éjben,
a láng neki
éppen te volnál
Talán ő...
És te volnál.