A vén ligetben áll a pad, oly régen, mint a fák
Korhadt szegény és roskatag, de őt ne érje vád
A sugdolódzó lomb alatt jó rejtekhelyet ád
S megőrzi híven, szótlanul az szívek sóhaját
Mint minden padnak, ennek is, két vége van bizony
Az egyik végén néni ül, bácsi a másikon
S támla korhadt közepén egy vésett szív borong
Emlékezet se tudja már; ki véste, hol bolyong
A bácsi messzi múltba néz, a néni elmereng
E padra gondol mindegyik, s emléket bont a csend
Egy ifjú ült ott szótlanul, hol most a bácsi ül
S egy lányka mélyen elpirult, hol most a néni ül
a szív már ott volt akkor is, köztük a támlafán
Az ifjú nézte szótlanul, s rá pillantott a lány
És összevillant szép szemük, a barna és a kék
S a szívbe véstek két betűt; mily régen volt mi rég
Árnyékot nyújt az alkonyat, borong a kedv, a szív
Nem súg a lomb, a pad se szól, a két öreghez így:
Az emlék él külön-külön, pedig... hát egy titok
A boldog ifjú és a lány egykor ti voltatok