Mi vagyunk Azahriah – megnéztük a filmet, ilyennek láttuk
tovább
O.C.C.
Rich-Zed:
Elcsépelt témák, sablonos sémák, ismétlődő rémák.
Azonos morfémák, sokan nem veszik észre, milyen bénák.
Csak ugyanarról a szarról tudnak szövegelni.
Tiszteletet követelni, az eredetire véletlenül sem törekedni.
Rázd csak a segged! Mondd, Hip-Hop és jön a siker.
A tömeg csak figyel, míg engem a víz kiver.
Dobj jeleket az égbe, és "real" arc leszel végre.
Én próbálok újat csinálni, bár félve, a semmiséget kérdve,
Hogy vajon megértik-e, hogy egyáltalán tolerálják.
De csak azt veszem észre, hogy cseppet sem akceptálják,
Mert értelmes a szöveg, és nincs mellette köret.
Itt a felfogás, ami öreg, kéne egy újabb löket,
Ami változást hoz, pozitív értékeket.
Ad új mértékeket, a szavakon túl mutató, összetett képeket.
Én vagyok az értékes ásványi anyag, sokan meg csak a pakura.
De én nem leszek ünnepelve, mint Auschwitzben a Hannukah.
Megeszem őket, megrágom, majd elundorodva kiköpöm.
Mint a Szent Inkvizíció, megkínozom és kikötöm
A Szaharába, hogy a Nap végezzen velük,
Hogy gyilkos hangyák másszanak húgycsövükbe és férgek rágják a belük.
Csak beszélnek, de elszívom őket, mint egy jointot.
A tűréshatáromat bizergálják, nem egy G-pontot.
Nem kellett volna elidulniuk, mint Ritchie Walensnek a géppel.
Ha valamit tudnak, ambróziával táplálkozzanak, ne bébipéppel.
Egymás után raknak szavakat, de semmit sem mondanak.
Ahelyett, hogy valamit felépítenének, csak mindent elrontanak,
Mert rombolni könnyebb, mint a rómaiak Karthagoval tették.
Zavarta köreiket, belekötöttek, majd rabszolgasorsba vetették.
Az erő mindent megold: nem hiszek az egészben.
Különben ma is a kardfogú tigris miatt élnénk veszélyben.
A történelmet mindig a nagy elmék gondolatai alakították,
Míg a szürke, középszerűek csak a mocskot takarították.
Einsteint is kirúgták, majd forradalmasította a fizikát,
Míg tanáraitól kénytelen volt tűrni az alaptalan kritikát.
Lautrec meg egy festő volt, akit alma materéből kirúgtak,
Mert virtuozításán a beszűkült agyú kortársai kibuktak.
A kortársai nem értékelték, pedig a legjobb volt korában,
De Ő nem állt a tömeget kiszolgálók hosszú sorában.
Most kérdem, a szövegeim egyenértékűek a nullával?
Esetleg mások sablon szövegei felérnek egy Aranybullával?
Vagy csak 2 könnyűvérű bulával, akik szó nélkül adják a fejüket?
Csak a maguk Mátrixában élnek és jól tudják a helyüket.
Félnek a legbelső gondolataikat felvállalni és változtatni,
Hanem védekezés képpen engem verbálisan kárhoztatni.
De csak maguk égetik, azok előtt, akik tudják, mi számít,
Hogy ki ámít, a szövegeikből hozzám képest, mi hiányzik.
Csak ők kevesebben vannak, a tömeg rám még nem érett.
Nekik a hőbörgés, a refrén és a seggrázás a lényeg.
Ezt nem csinálom, de dühösebbé és idegesebbé válok.
Szánalommal nézek rátok, míg térdig a fikátokban állok.
Nem mutatom soha se többnek, se veszélyesebbnek magam.
Csak egy, de annál veszélyesebb dolgom használom:
Az agyam...
Elcsépelt témák, sablonos sémák, ismétlődő rémák.
Azonos morfémák, sokan nem veszik észre, milyen bénák.
Csak ugyanarról a szarról tudnak szövegelni.
Tiszteletet követelni, az eredetire véletlenül sem törekedni.
Rázd csak a segged! Mondd, Hip-Hop és jön a siker.
A tömeg csak figyel, míg engem a víz kiver.
Dobj jeleket az égbe, és "real" arc leszel végre.
Én próbálok újat csinálni, bár félve, a semmiséget kérdve,
Hogy vajon megértik-e, hogy egyáltalán tolerálják.
De csak azt veszem észre, hogy cseppet sem akceptálják,
Mert értelmes a szöveg, és nincs mellette köret.
Itt a felfogás, ami öreg, kéne egy újabb löket,
Ami változást hoz, pozitív értékeket.
Ad új mértékeket, a szavakon túl mutató, összetett képeket.
Én vagyok az értékes ásványi anyag, sokan meg csak a pakura.
De én nem leszek ünnepelve, mint Auschwitzben a Hannukah.
Megeszem őket, megrágom, majd elundorodva kiköpöm.
Mint a Szent Inkvizíció, megkínozom és kikötöm
A Szaharába, hogy a Nap végezzen velük,
Hogy gyilkos hangyák másszanak húgycsövükbe és férgek rágják a belük.
Csak beszélnek, de elszívom őket, mint egy jointot.
A tűréshatáromat bizergálják, nem egy G-pontot.
Nem kellett volna elidulniuk, mint Ritchie Walensnek a géppel.
Ha valamit tudnak, ambróziával táplálkozzanak, ne bébipéppel.
Egymás után raknak szavakat, de semmit sem mondanak.
Ahelyett, hogy valamit felépítenének, csak mindent elrontanak,
Mert rombolni könnyebb, mint a rómaiak Karthagoval tették.
Zavarta köreiket, belekötöttek, majd rabszolgasorsba vetették.
Az erő mindent megold: nem hiszek az egészben.
Különben ma is a kardfogú tigris miatt élnénk veszélyben.
A történelmet mindig a nagy elmék gondolatai alakították,
Míg a szürke, középszerűek csak a mocskot takarították.
Einsteint is kirúgták, majd forradalmasította a fizikát,
Míg tanáraitól kénytelen volt tűrni az alaptalan kritikát.
Lautrec meg egy festő volt, akit alma materéből kirúgtak,
Mert virtuozításán a beszűkült agyú kortársai kibuktak.
A kortársai nem értékelték, pedig a legjobb volt korában,
De Ő nem állt a tömeget kiszolgálók hosszú sorában.
Most kérdem, a szövegeim egyenértékűek a nullával?
Esetleg mások sablon szövegei felérnek egy Aranybullával?
Vagy csak 2 könnyűvérű bulával, akik szó nélkül adják a fejüket?
Csak a maguk Mátrixában élnek és jól tudják a helyüket.
Félnek a legbelső gondolataikat felvállalni és változtatni,
Hanem védekezés képpen engem verbálisan kárhoztatni.
De csak maguk égetik, azok előtt, akik tudják, mi számít,
Hogy ki ámít, a szövegeikből hozzám képest, mi hiányzik.
Csak ők kevesebben vannak, a tömeg rám még nem érett.
Nekik a hőbörgés, a refrén és a seggrázás a lényeg.
Ezt nem csinálom, de dühösebbé és idegesebbé válok.
Szánalommal nézek rátok, míg térdig a fikátokban állok.
Nem mutatom soha se többnek, se veszélyesebbnek magam.
Csak egy, de annál veszélyesebb dolgom használom:
Az agyam...
kapcsolódó videók
keressük!
